A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzeti Filozófia Központja tizedik alkalommal, ám először rendezte meg Budapesten, az NKE-n a Fiatal Filozófusok Konferenciáját november 28-án. Az eddig Pécsett megtartott esemény célja az, hogy a hazai és külföldi doktoranduszok és fiatal doktorok és filozófusok bemutathassák kutatásaikat, kölcsönösen megvitassák egymás munkáját, és hozzájáruljanak egy új, önállóan gondolkodó, korszerű és elfogulatlan filozófusnemzedék kialakulásához. A konferencia témái témái rendkívül széles spektrumot öleltek fel: az antik görög és középkori filozófiától a mesterséges intelligencia, a klímaválság, a transzhumanizmus, a migráció etikája, a gyermekfilozófia, valamint a kortárs művészetelmélet kérdésein át egészen a politikai filozófia és a vallásközi párbeszéd problémájáig. A rendezvény lehetőséget teremtett a generációk és intézmények közötti párbeszéd erősítésére.
Boros János, a Nemzeti Filozófia Központ vezetője megnyitóbeszédében azt hangsúlyozta, hogy a filozófia lényege szerint mindenről szól, de leginkább a gondolkodáson való gondolkodásról. A homo sapiens kétszázezer éve járja a Földet, mégis csak az utolsó egy százaléknyi időben, nagyjából 2500 éve jött rá, hogy egyáltalán gondolkodik. Előtte is épített házakat, városokat, eszközöket, készített ruhákat, de csak akkor kérdezte meg magától, hogy „hogyan lehetséges ez?”, amikor megszületett a filozófia. Ma a filozófia újra mindenhol jelen van: létezik a kémia, a divat, a technika, a tánc filozófiája. Ezeken a területeken már nem csupán saját elméleteket gyártanak, hanem a filozófia fogalmaival, történetével és kortárs eredményeivel gondolkodnak a saját tárgyukról. Boros János szerint minél több filozófus lenne a társadalomban, annál jobb társadalmakban és annál boldogabb életet élnénk. A filozófia ugyanis nem rombolás, ahogy az elmúlt kétszáz év néhány szélsőséges politikai mozgalma próbálta beállítani, hanem eredendően konstruálás: a jobb, békésebb, igazságosabb világ közös megtervezése – éppen úgy, ahogy a görögöknél elkezdődött. A filozófia művelése maga a boldogság, az igazi boldogság.
Kocsis M. Brigitta, a központ kommunikációs tanácsadója, egykori filozófus-kutató a filozófia közérdekű szerepét hangsúlyozta. Szerinte a filozófia nagyközönség felé való közvetítése a kritikus gondolkodás és a reflexió művészete, ami azt jelenti, hogy megállunk, ránézünk a világ jelenségeire, és feltesszük a kérdést, hogy miért éppen így alakult minden. Ma különösen nagy társadalmi szükség van erre a mély, kérdező attitűdre, mert éppen akkor válik a legfontosabbá, amikor a tudomány, a technika és a politika látszólag mindent megmagyaráz és megoldani ígér, miközben az emberi lét, a hatalom, a test, a halál és a jövő valódi tétjei a felszín alatt maradnak.
Alpaslan Ertüngealp karmester-filozófus a vallási kinyilatkoztatás aktusát tisztán ontológiai szempontból, minden vallási előfeltevés és hit nélkül vizsgálta. A szentírásokat, a matematikai-fizikai képleteket és a zenei műveket azonos ontológiai kategóriába helyezte: mindhárom jel- és szimbólumrendszer, amelynek mélyén ugyanaz a „Logosz” vagy „Igaz” rejlik. Ez az Igaz nem közvetíthető, hanem csak aktív befogadói cselekvéssel – tanulással, gyakorlással, hermeneutikai párbeszéddel – érthető meg és válik jelenvalóvá; példaként Heisenberg bizonytalansági relációját, Mozart Ave verum corpusának kottáját és egy héber bibliai szakaszt hozta, amelyek mind hierarchikusan rétegzett jelentés- és igazságszerkezettel bírnak.
Halász László vegyészmérnök-filozófus a demarkálás, vagyis az éles határhúzás filozófiai jelentőségét állította középpontba. Kantot nevezte a demarkálás nagy mesterének, aki szigorúan elválasztotta a megismerhető jelenségvilágot a megismerhetetlen dolog-önmagában világtól, és aki az embert nem mindenható démiurgosznak, hanem alázatos kertésznek látta, aki a végesség által határolt kertben dolgozik, tisztában van a korlátokkal, és nem akarja átírni a lét alapvető törvényeit. Ezzel szemben a mai „démiurgoszok” – akik ki akarják iktatni a halált, a végességet, és új, totális technológiai rendet akarnak teremteni – veszélyt jelentenek; Halász László figyelmeztetett: a kertészeknek össze kell fogniuk, hogy ne jöjjön létre a lélektelen, uniformizált falanszter.
Csejtei Dezső professzor emeritus Heidegger Levél a humanizmusról és Yuval Noah Harari Homo Deus című könyvét állította párbeszédbe. Mindkét szerző radikálisan megkérdőjelezi a humanizmust: Heidegger szerint minden humanizmus metafizikus, az embert létezőként, dologként kezeli, és figyelmen kívül hagyja a Lét igazságát – az ember nem ura, hanem pásztora a Létnek. Harari viszont a jövő felől közelít: a halhatatlanság, az örök boldogság és az isteni teremtőerő utáni technológiai projektek éppen azt fogják eredményezni, hogy az ember feleslegessé válik, a homo sapiens homo deusszá akar válni, de ezzel saját magát számolja fel. A két kritika más korból és más nyelven beszél, mégis ugyanarra a következtetésre jut: a humanizmus ma kereszttűzben áll, és egyelőre nem látszik harmadik út.
Horváth Nóra a tánc és a filozófia 20–21. századi találkozását vizsgálta szómaesztétikai szempontból. A testet nem biológiai tárgynak, hanem élő, érzékelő, önmagát korrigáló „szómának” tekinti, amely maga gondolkodik és fejezi ki magát a mozgásban. John Dewey és Richard Shusterman nyomán hangsúlyozta, hogy a kortárs tánc filozófiai laboratórium: nem a testről beszél, hanem a test maga végzi a filozófiai munkát; Frenák Pál művészetében és Deleuze gondolatában is ezt a közvetlen, fogalom nélküli, mégis mély megértést látta.
András Ferenc a valóság mint okság kérdését járta körül a virtuális és kiterjesztett valóságok korában. Végigkövette, hogyan próbálta a filozófiatörténet (Parmenidész, az atomisták, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás) megoldani a lét, a nemlét, a változás és az okság problémáját. Minden modell megoldott valamit, de mindig hagyott egy megoldatlan maradékot. A mai digitális posztvalóságokban ugyanazok a kérdések térnek vissza: a VR-ben tapasztalt lét folytonos vagy diszkrét? Van-e oksága a mesterséges világok eredetének? A filozófia ma is ontológiai iránytűként segít különbséget tenni valódi és csupán lehetséges között.
Az itt említett előadások részletesen az egyetem tudományos-ismeretterjesztő portálján, a ludovika.hu-n olvashatók.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes